Haladó csoport 2022 ősz

Nagyon vártam, hogy elinduljon haladó csoport. Főleg azért mert már mindenkit ismertem. A csapat négylábú tagjai név szerint: Fürkész a német juhász, Liza a berni pásztor, az egyik legrégebbi ismerősöm Pajti a magyar vizsla és végül Zora a kuvasz. El is neveztem őket a "nagy csoportnak". A kutyák különböző háttérből jöttek. Zora és Fürkész mentett kutyusok, Liza és Pajti pedig már az elejétől fogva a Gazdiknál éltek, az alapképzést pedig ketten csoportban, ketten pedig egyéniben végezték. Erre jött még, hogy a nemek megoszlása is teljesen kiegyenlített volt. Szóval egy minden szempontból kevert csapatról beszélünk.

Az első alkalommal még viszonylag nagy teret kellett adnunk egymásnak, hogy mindenki biztonságban érezze magát és figyelni is tudjon. Ahogy teltek az alkalmak, úgy csökkentek a távolságok, viszont nőttek az ingerek és nehezedtek a feladatok. Azonban arra nagyon figyeltem, hogy a csoport addigi állapotához igazítsam a potmétereket, ahogy tanultam a saját képzésem alatt. Jártunk kivilágított aluljáróban, egy kutyakozmetikában és sétáltunk Pannonhalmán a Főapátság környékén.

Valahol a képzés felénél jártunk, amikor kísérleti jelleggel összehívtam a csapatot az óra végén miután a kutyákat eltették az autóba. Ekkor jött két kérdés, amire nem számítottak:

- Hogy voltál itt? És mit viszel magaddal?

Számomra óriási élmény volt, ahogy a Gazdik megnyíltak és őszintén elmondták, hogy nekik mi okoz nehézséget, és mit éreztek az óra alatt. Az utolsó alkalommal majdnem egy órát beszélgettünk még zárásként a hidegben, sötétben. Ez már majdnem Jelenlét tudatos kurzus.

Számomra mindig óriási élmény, ahogy látom, hogy kutyák és Gazdik mennyit fejlődnek hétről-hétre. Az pedig a legcsodálatosabb, hogy egy mini közösség épült fel olyan emberekből, akiket eddig csak a kutyák iránti szeretet kötött össze, most pedig a kedvenceik közösen szerepelnek egy bögrén, amit a csoporttól kaptam.

"Mindenki olyan trénert kap, amilyenre szüksége van."

A mondat, ami az első haladó csoportunk utolsó alkalmán hangzott el.  Az egyik Gazdi ezt  arra a felvetésemre mondta, hogy a kutyáink nem véletlenül kerülnek az életünkbe és mindig az élethelyzetünkhöz legmegfelelőbbet kapjuk. Meg kell, hogy valljam, régebben nem tudtam elfogadni a dicséretet. Manapság azonban nagyon hízelgő, ha ilyeneket hallok és be is tudom fogadni, azonban az érdem nem feltétlenül csak az enyém (persze most is csak hárítok).  Én annyit tettem, hogy megválaszoltam néhány kérdést, ha kellett, akkor hallgattam, ha szükség volt rá, akkor irányt mutattam. Azonban az egész nem ért volna semmit, ha az, amit mondok nem talál nem találkozik azzal, amit a másik fél hallani szeretne.

Szerencsésnek érzem magam, hogy ennek a csapatnak az egyik tagja lehettem