Úton vagyunk

Bobival nehezen indult a kapcsolatunk. Három évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy bármelyik kutyámmal úgy tudok majd sétálni, hogy nem fogom a pórázt. Ennek persze a legfontosabb oka a saját félelmem volt. Féltem, hogy majd nem tudom magamhoz hívni és kárt tesz magában, egy másik kutya megtámadja, vagy valaki felkapja.

Azt éreztem, hogy sosem leszünk elég jók együtt.Bobi nagyon temperamentumos, nem fél semmitől és senkitől, a felfedezési vágya óriási. Amikor kimentünk sétálni az orrát lerakta a földre és nem igazán érdekelte mi történik körülötte. A pórázas sétával pedig azt éreztem, hogy nem fogom tudni megadni neki azt a teret, amiben ő is jól érzi magát. Ebből pedig mindig nagy volt a feszültség bennem és benne is.

Valami megváltozott. Nem tudom megmondani, hogy pontosan hol fordult át a hangulat. A séták alatt eddig is voltak jobb és nehezebb pillanatok. Nem Bobit próbáltam megváltoztatni, hanem saját hozzáállásomat. Azt vettem észre, ha kevesebbet tiltom, hanem sokkal többet dicsérem, akkor többre megyek. Sokszor hallottam már, hogy ezt vagy azt a kutyát nem lehet tanítani. Én úgy gondolom, hogy bármelyik kutyát, bármire meg lehet tanítani akármit, azonban az már más kérdés, hogy az eredmény mennyire tetszik nekünk. Úgy érzem, hogy Bobival jó úton haladunk. Kezdjük megérteni egymást. Én hagyom, hogy annyit időzzön egy szagmintán, amennyit szeretne, cserébe sokszor el sem megy mellőlem. Persze ehhez óriási türelem kellett és ez még mindig javítható.

Az a tapasztalat, hogy sokan meg tudják mondani, hogy mit ne csináljon a kutya, de arra viszont nincs válasz, hogy akkor mit csináljon helyette. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy nem szeretem, ha séta alatt rángat, vagy a póráz végén húz. Helyette azt szeretném, hogy szépen sétáljon velem, és kapcsolódjon többet. Mindezt persze úgy, hogy ezzel együtt is élvezze a természetet.

A legutolsó közös csapat sétán óriási büszkeséget éreztem. Minden kutyával szépen kommunikált. A séta alatt szinte végig a földön húzta a pórázt, amit három, de talán még egy évvel ezelőtt sem tudtam volna elképzelni. Pár percenként rám nézett, vagy el sem ment a lábam mellől. Egy pillanat, volt, amikor a szántóföldön megindult valami után, de amint rászóltam, már fordult is vissza. Hatalmas büszkeséget éreztem.

Ahhoz, hogy ezt is meg tudjuk élni, kellett az is, hogy a nekünk megfelelő módszerrel tanítsam a kutyáimat. Ez pedig a Láthatatlan Póráz Módszer és Program. Azt érzem, hogy a legnagyobb ereje a módszernek, hogy egy nagyon jó kapcsolatot tudtam felépíteni Bobival és Zsebivel. Mint minden családban persze itt is vannak jobb és kevésbé jó napok, de összességében elmondhatom, hogy jó úton járunk.